A Futrinka utca elejétől a végéig

Bálint Ágnes írása a Rádió és Televízió Évkönyv 1966 c. kötetben:

A FUTRINKA UTCA ELEJÉTŐL A VÉGÉIG

Sokan kérdezték már tőlem: honnan ered a Futrinka utca? Hát ami az elnevezést illeti, arra könnyű válaszolni. Eredetileg a Tejesköcsög nevet gondoltam ki, mert hiszen az utca fő nevezetessége az a szoba-konyhás köcsög, amelyben Cicamica lakik. Igen ám, de hamar rádóbbentem, hogy sok lesz így a tejesköcsögből. Elneveztem hát az utcát a futrinkától, erről a serény, hasznos bogárról, amely tóbbek között azzal is kitűnik, hogy a bogarak világában ő a leggyorsabb gyalogjáró. Álmomban sem gyanítottam akkor - amire később csodálkozva kellett rájönnöm -, hogy felnőtt korára milyen kevés ember őrzi meg emlékében, amit a futrinka-félékről tanult. Rengeteg elismerést kaptam ugyanis - teljesen érdemtelenül - azért, hogy ilyen mulatságos, jól hangzó szót találtam ki, mint a futrinka.
Ezzel az utcanévvel kapcsolatban áztán bőséges alkalmam nyilott a népművelésre - elsősorban a népművelési intézmények dolgozóinak körében. Később meg keserűen tapasztaltam, hogy abban sincs sok kószönet,ha egy űjságirő megőriz valamit a hajdani biológiaórák anyagából. Mikor ugyanis a Futrinka utca éppen virágkorát élte a képernyőn, a Népszabadságban a következó vastagbetűs cím volt olvasható:

A FUTRINKA KÁRTEVÉSEI AZ ŐSZI VETÉSBEN

Kollégáim ezt kivágták, és gombostűvel az ajtőmra erősítették, A velük való hadakozás

fölemésztette harci kedvemet, De kicsit ma is sajnálom, hogy akkor melegében nem ragadtam tollat és nem hívtam fel a sajtó figyelmét a Carabusok és a Zabrusok közötti nagy különbségre; a futóbogarak (Carabidae) népes családjából ugyanis, ha jól emlékszem, egyedül a vegetáriánussá fajzott gabonafutrinka (Zabrus gibbus) tekinthető társadalmunk szempontjából kártékonynak. A többi bezzeg!
No, de ennyi elég a futrinkáról mint bogárról és utcanévről, hiszen hátra van még a

Futrinka utca eredetére, őslakóira vonatkozó beszámoló.
Menjünk talán végig a Futrinka utcán. Kezdjük az új házakkal, az utca legvégén. Szinte már a mezőn, gömbölyödik Manócskáék újdonatúj tökháza. Abból az alkalomból kapták a régi ütött-kopott díszlet helyett, hogy a Mazsola-sorozat keskenyfilmről normálfilmre került. Ez a változás pedig, a szebb, élesebb képen kívül azt is jelenti, hogy Mazsoláék akár külföldre is eljuthatnak. Sőt vetíthetik őket a legeldugottabb Zala
megyei kis moziban is !

Így hát a Futrinka utca végén vígan zajlik az élet, nagy a nyüzsgés, visítozás. A régebbi házakat, a régebbi lakókat is láthatja időnként a néző, olvashat is róluk, csak az utca

legeleje van olyan messzeségben, ahová már nem sugárzik ki a lámpák fénye, ahonnan a kamera már nem adhat képet. Onnan egyedül én tudósíthatok nézőt is, olvasót is, hiszen a Futrinka utca eleje már nagyon-nagyon távol, valahol a gyermekkoromban található.
Hol is kezdődött? Egy adonyi ház konyhájában, ahol hároméves koromban bömbölve követeltem a vacsorát. Hogy elcsitítsanak amíg a vacsora megfő, odaadták nekem játszani a mérleg súlyait. Fadobozban laktak a sárgaréz súlyok, külön, kerek szobája volt mindegyiknek. Ahogy kiszedegettem őket a dobozból, sorra el is neveztem valamennyit. A húszdekás a plébános úr, mert ő volt a leggömbölyűbb jelenség akkori életemben. Más súlyokat öregasszonyoknak neveztem ki, szépen eltotyogtattam őket a mérleg mögé, mintha az lett volna a templom. A kis egy-két dekás súlyokra a legelőről hazatérő disznók szerepét osztottam. Főutcán laktunk, és az ablakból ezt a kétféle mozgást figyelhettem meg a legjobban.

Azon az estén tanultam meg, hogy mindennel a világon lehet játszani, csak azt a valamit, ami a kezünk ügyébe kerül, el kell nevezni valakiről. A szemétdombon például sikerült
néhány nagyszerű cserépdarabot gyűjtenem: bögrefület, köcsögperemet, vastag, zöld

üvegdarabokat, és egy szilánkot az általam eltört kék üvegtányérkából. Ezt grófkisasszonynak neveztem ki, mert arany csík volt rajta. Azután az egész cserépgyűjteményt beköltöztettem az üresen állő polcos babaszekrénykémbe. Üresen állt, mert babával, babaruhával sosem szerettem játszani, Annál jobban szőrakoztam azzal, hogy cserepekből felépítettem magamnak a világot űgy, ahogy azt akkor, gyerekszemmel megfigyelhettem.
A legfelső polcon lakott az aranycsíkos, kék üveg grófkisasszony. A legalsón pedig a mázas köcsögdarabka, mert az volt az egész szekrény cselédsége. Mi is ott laktunk valahol a szekrény közepe táján, és a palacknyak-nagymama ugyanazzal érvelt nefelejcses bögrecserép-unokájának, amivel az én nagyanyám próbált rávenni a hosszas hajkefélésekre: "A Zichy-komtesznek is attól olyan aranyfényű a haja, hogy a komorna mindennap egy teljes órán át keféli neki."
A szódásüveg feneke meg azt mondta:

- Nálam bizony a cseléd nem fekszik le addig, míg el nem mosogatott a vendégek után. Ha éjfélkor mennek el, akkor éjfélkor. Utálom, ha a piszkos edény reggelre marad.
A kis drámák anyagát ugyanis többnyire anyám barátnői szolgáltatták. Hanem mikor hatéves koromra megtanultam írógépen írni, és áttértem a regényekre, az űriasszony lelkű limlomoknak búcsút kellett mondanom. Mutatósabb regényalakokra volt szükség. Szerencsére a konyhaszekrény tetején mindig ott szunyókált a vén Gücül, aki anyám szerint azért aludt  olyan sokat mert éjszakánként macskabálban ropta a kandúrtáncot.
Így hát az öreg macska, általam nem ismert, de színesen elképzelt baráti körével, a szépen csengő Szalonnarágh Vince néven, első meseregényem főhősévé vált. Nemigen tudom már, miről szólt ez a remekmú. Apámék viszont kitűnően szórakoztak mikor Sonkalop Mátyásban, Tűzhelylesi Móricban, Tejfelnyal Lőrincben és a többi daliás macskauraságban az adonyi társadalom színe-javát ismerték föl.
Később természetesen belenőttem abba a társaságba, amelyről írásaim szóltak. Tizennégy éves koromban már magam ültem a Zichy-kastély teraszán, anyámmal együtt, aki valami jótékonysági ügyben volt hivatalos a grófékhoz. Még ma is érzem, mennyire tetszettem magamnak olyan szokatlanul tisztán, jólfésülten, jólnevelten. Mikor pedig a váratlanul felszolgált őszibarackot sikerült - á la comtesse - késsel-villával lehámoznom és elfogyasztanom, az önmagam iránti csodálat a tetőfokra hágott. Hetekig éltem ebből a diadalból. Ugyan, honnan tudhattam volna, milyen nevetséges vagyok, mikor a nálam idősebbek emberöltőkön át sütkéreztek hasonló sikerek - teszem azt, egy atisztokratával való tegeződés - képzelt dicsfényében.
Nevetséges ambíciók légköre... igen, ez már a mi Futrinka utcánk. Ahol az adonyi eredetű

Csilla baba előkelősködik, Liba Leontin érzeleg, és Cicamica, szegény, azzal akar magának

rangot, tekintélyt, elismerést kivívni, hogy kolbászkerítést fonat a háza köré. Amely

kolbászkerítést viszont már a vecsési származású róka, Sompolyogi-Mosolyogi rágja le.
Adonyból ugyanis Vecsésre kerültem. És ha már Vecsésnél tartunk, hadd mondjam el: ez az a Pest környéki község, ahol mindenkinek van ismerőse. Mihelyt valaki megtudja, hogy Vecsésen lakom, nyomban megkérdi:
- Nem ismeri (vagy: - Nem ismered) véletlenül X-et, a bácsikámat? vagy: - Y-t, a

keresztanyámat, vagy Z-t, a volt házmestetünket? stb.
Immár 18 éve mentegetődzöm, hogy bár Vecsésen lakom, eddig csak egyetlenegy közös ismerőst sikerült ilyetén módon megtalálni, egy férjgyilkos menyecskét, aki történetesen tőlünk két házzal odébb lakik. Őt, sajnos, nem tudtam Futrinka utcai lakóvá előléptetni, annál inkább a többi szomszédomat.
Elvadult kertünkkel átellenben van például egy másik elvadult kert. A kertben egy emeletes tyúkól, abban víkendezik tavasztóI őszig egy nyugdíjas, természetkedvelő mérnök. Csöndes, nyári vasárnapokon, mikor a környék gyerekei szórakozásra vágynak, addig dobálják kővel a tyúkól tetejét, míg elő nem bújik az öreg bácsi, és ontani nem kezdi rájuk szitkait. Amely szitkokra, természetesen visszhangként, mindig felcsendül valamelyik kölyök hozzátatozójának érces hangja. Arra viszont már egy másik utcából jön a harsány felelet, azután sorra bekapcsolódik valamennyi egymásba futó kis utca, és ha minden jől megy, a temetőnél már el is agyabugyálja egymást két feldühödött szomszéd. No de ez csak ünnepnapokon van így. Hétköznapokon be kell érnem olyan kis szerény csemegékkel, hogy N. N. a gyárből lopott festékkel még a háza tetejét is tulipirosra festi, vagy hogy X-né az összesepert szobai szemetet az ajtő alatt mindig gondosan átfújja a társbérlőnő szobájába.
No de térjünk csak vissza Sompolyogira, aki itt Vecsésen a legtöbb bosszúságot okozta

nekem. Ó ásta ki éjjel a kerítés tölgyfa oszlopát, ő dobálta tele kertünket mindazokkal a lyukas fazekakkal, törött üvegekkel, rozsdás vasakkal, amelyeket lusta volt elásni. Igaz, mindez már a múlté, mert Sompolyogi időközben belevetette magát a főváros üzleti életébe, golyóstollakat meg külföldi fehérneműt árult, azután eltűnt a szemem elől. Mire ismét felbukkant, már televiziós forgatókönyvekkel is üzletelt. Tulajdonképpen ennek köszönheti, hogy lakáshoz juttattam őt a Futrinka utcában. Ezt a gesztust egyébként nem
bántam meg. Sompolyogi addig-addig toldozta-foldozta házátinnen-onnan elemelt, ezzel-azzal bemeszelt elemekkel, míg az ma már magán viseli az úgynevezett Pest környéki építészeti stílus minden iellegzetes jegyét.
Szerencsére Vecsésről nemcsak ilyen kétes jellegű rókák költöztek be a Futrinka utcába. Ha jól meggondolom, innen indult el csetledezve-botladozva a gombszemű rongybaba is, még azokban az időkben, mikor két lányom kicsi volt, és lyukas harisnyákból, molyette

prémgallérokból, diványtakaróból mindenféle szörnyszülötteket varrtam nekik. Mikor

nekiültem egy-egy figurának, gyönyörű elképzelésem volt, csak az aztán fokról-fokra

halványodott, és mire a baba, mackó vagy cica elkészült, már nyoma sem volt.
Sok ilyen apró csalódás van az ember életében. És vannak,nagyobbak is. Szerintem ezek ellen a legjobb védekezés, ha ír magának az ember egy mesealakot vagy regényhőst, és ha szerencséje van, akkor minden csalódását, keserűségét, sérelmét, rossz hangulatát

beleirhatja annak az életébe. Erre csak egy egészen hétköznapi példát: ügyetlen vásárló

vagyok, az üzletekben mindenki azonnal elém tolakszik. Ilyenkor elfog a kisemmizettség

szomorú érzése. Mielőtt azonban elrontaná kedvemet, máris továbbadom Böbe babának. Mert egészen más az ő élhetetlenségén szánakoznom - ó, de mennyire más ! Azon nevetni is tudok.
Böbe baba után Vecsésről indult el a kis lusta Mazsola is, ebből a kertből, amelynek fekete

homokja nyáron mindig kis fekete disznókká változtatta a gyerekeimet. Az ő visításukat
hallom még ma is, valahányszor Manócska Mazsolát fürdeti, Mazsola életében az ő hajdani

játékaik térnek vissza, az ő elképzeléseik, terveik, megfigyeléseik, ma is fellelhető

húzódozásuk a házimunkától, sőt igen gyakran beszédmodoruk is. Egy este például feltűnt nekem, hogy kisebbik lányom elszontyolodva mered maga elé.  Kíváncsiskodni kezdtem, és kiderült, hogy Panni lelkem elkosárlabdázta az időt, és nem vett át valami igen fontos ismétlést történelemből.
- Pedig Mária néni biztosan fel fog hívni. Juj...
- Tudod mit? - igyekeztem segiteni rajta - mondd meg Mária néninek, szép őszintén, hogy az edzés miatt nem volt időd készülni.
Panni csak ingatta bánatosan a fejét:
- Azt már megmondtam neki szép őszintén tegnap. Meg tegnapelőtt.
Panninak végül ötöse lett történelemből, a fenti párbeszéd pedig csekély változtatással

belekerült A földiszeder című Mazsola-jelenetbe. Mert a Mazsola-sorozat kezd olyanná válni nekem, mint egy az életemen áthúzódő futőszalag, amelynek mozgása, a Televiziő belső kapacitásától függően, hol lassú, hol irgalmatlanul gyors. Mihelyt lassú, azonnal fölkelek mellőle, és igyekszem kicsit lógni; amikor viszont meggyorsul, sebtében összekapkodom, ami a kezem ügyében van, és föl a szalagra.
Természetes, hogy többnyire azok kerülnek a kezem ügyébe, akikkel egy födél alatt élek.

Nyáron például férjem fölkarolt egy fészekből kipottyant fiatal balkáni gerlét. Nem tudott

az még sem enni, sem repülni. Enni csak megtanítottuk valahogyan, hanem a repülés! Micsoda ünnep volt, mikor a vállamról végre átröppent a veranda melletti madárcseresznyefára! Hanem azzal aztán ki is merült a tudománya. Félnapig ült az ágon mozdulatlanul, este pedig füttyögni és berzenkedni kezdett, hogy vegyük le, és dugjuk be a szekrénykébe, ahol aludni szokott. Így ment ez egy hétig, Mindennap egy-egy ággal magasabbra röppent. Egyik este már el sem értem, utána kellett másznom a fára. Megfogadtam,hogy ezzel be is fejezem a patronálást. Hiába, a gerle másnap is csak elkezdte a füttyögést, vegyük le. Harmadnap már a fa csúcsáról kért segítséget, Átkozódva másztam utána a vékony, kellemetlenü| szűrós ágakon. Szidtam a férjemet, aki minden tücsköt-bogarat összeszed, szidtam a lányaimat, akik nem hajlandók magukat összeszurkáltatni az ágaktől, és lentről figyelik az egész akciót.

Egyszer csak a férjem hangját hallom:
- Kezdődik a híradó, gyertek be!
- Akkor nem látjuk anyut leesni! - mondták a lányok.
- Nem baj, majd meghalljátok! - nyugtatta meg őket a férjem.
A lányok meg is nyugodtak, és bementek a házba televíziót nézni. Én meg

nevettemben-mérgemben csakugyan majdnem leestem a fáról. Csupa karmolás voltam, csupa horzsolás, idegesített az ingembe dugott gerle, és csak az vigaszta|t, hogyha
egyszer leérek a földre, úgy megírom őket, de úgy!...
Az csak természetes, hogy közeli ismerőseim, munkatársaim, élükön a főnökök népes hadával szintén segítenek nekem - persze öntudatlanul - Futrinka utcát építeni.
Élik a maguk életét, dolgoznak, veszekednek, tervezgetnek, és fogalmuk sincs hogy

mellékesen, sündisznőbőrben a Csőr című illusztris lapot is szerkesztgetik, vagy

márványszoborként mosolyognak a Futrinka utcai járókelőkre.
Talán ezért is kapok időnként szemrehányást: "Hiszen te a felnötteknek írsz!"
Úgy érzem, itt az ideje megvallanom, hogy az olvasók életkora különösebben soha nem

érdekelt, Igaz, amit általában az  életről mondani akarok, azt mesének írom meg, hogy a
gyerekek is elolvashassák. A gyerekkorban szerzett benyomásoknak ugyanis jóval nagyobb szerepet tulajdonítok az egyéniség alakulásában, mint ezt általában teszik. A meséket azonban - mit tagadjam? - nem is olyan nagyon utolsósorban a magam szórakoztatására írom, tehát űgy kell megírnom, hogy engem, a felnőttet ne untassanak. Erre egyébként elméletet is gyártotttam, bár ennek nem vagyok valami nagy mestere. Szóval: ne érjen senkit csalódás, ha felnőve űjra kezébe kerül valami kedves, gyerekkori olvasmánya. Ne kényszerüljön azt mondani: "Nahát, ez a bambaság tetszett nekem annyira harminc évvel ezelőtt?"
Ez csak afféle kis összetákolt elmélet, de mögéje bújva továbbra is zavartalanul

markolászok a felnőttek életéből, mesének gyúrok át minden elgondolkoztatót. És minthogy mostanában egyre inkább lenyűgöz az emberi akarat mindenható ereje, bizony, Mazsola is mindent elkövet, hogy erős malaccá váljék. Olyanná, aki nem sír, ha tüske megy az orrába, olyanná, aki fittyet hány a különféle megpróbáltatásoknak.
Hogy ezt a témát is a felnőttek világából vettem? Á gyerekek azért megértik. Szép, kerek

betűkkel írta levelében egy kiskunhalasi kisfiú:
"Kedves Mazsola! Azelőtt nagyon fázós voltam, nem szerettem kimenni a hidegbe. De mióta láttam a tévében, hogy otthagytad a kályhalyukat, és edzett malac akarsz lenni, már én is többet járok sétálni, és már nem fázom olyan nagyon."
Ezért érdemes Futrinka utcát írni!