Hoppárézimi

..és tegnap is. Meg az utolsó KISS koncert előtt is.Mi ebben a döbbenetes?

"Szépen, csendben ötvenéves lett az az ember, akinek „normális esetben” 35 éve, 1985. március 7-én meg kellett volna halnia. A hivatalos rendőrségi jelentés szerint:

„Zemlényi Zoltán (született 1970. május 5.) 13 órakor a Lenin krt.-November 7. tér kereszteződésében a forgalomirányító jelzőlámpa tilos, piros jelzésén kezdte meg az áthaladást az úttesten, minek következtében a TH 13-31 frsz.-ú személygépkocsi elütötte. A baleset következtében 8 napon túl gyógyuló sérülést szenvedett, a személygépkocsiban anyagi kár keletkezett.”
Kora délután volt, sokan jártak-keltek a ma már nem létező Lenin körút és nem létező November 7. tér sarkán. És azt látták, hogy a piroson átrohanó fiú hat métert repült az ütközés után, majd fejjel csapódott a betonba.
A személygépkocsiban anyagi kár keletkezett, az akkor 15 éves fiúról pedig mindenki azt hitte, hogy meghalt. Csak feküdt mozdulatlanul. A járókelők még nézték egy darabig, szörnyülködtek egy kicsit, aztán mentek a dolgukra. A 15 éves, ismeretlen sráchoz pedig a mentősök is úgy jöttek, ki, hogy már mindegy.
Azon a bizonyos március 7-én, 12 óra 59 perckor még egy gondtalan, fiatal srác volt, aki imádott dobolni, oda volt a KISS nevű zenekarért (ez nem változott azóta sem...) és kenuban többszörös bajnok volt csapathajóban.
Aztán jött a csattanás.
Majd mély csönd odabent. Egy hónap után tért magához. Mikor felébredt, nem tudott mozogni, beszélni, az orvosok pedig a fejüket csóválták miközben konzíliumot tartottak az ágya felett. Zemlényi Zoli évtizedekkel később azt mondta, ennél jobb dolog nem is történhetett volna vele, mert híres lett, olyan híres, ami dobosként vagy kenusként sosem lehetett volna.
Valóban híres lett. Mert még az 1985-ös év végén egy ujjal (kis túlzással annyit tudott mozgatni) elkezdte írni a naplóját, kicsit magának, kicsit a külvilágnak, amelyből aztán megszületett 1987 egyik sikerkönyve, a Hoppárézimi.
Miközben tiniként azon sírtunk, hogy miért van hatodik óra, meg, hogy miért kell este nyolckor felmenni a térről, megkaptuk, vagy megvettük ezt a furcsa című könyvet, majd két nap alatt kiolvastuk és ott ültünk az ágy szélén és sokan szégyelltük magunkat.
Mert miközben mi apróságokat éltünk meg tragédiaként, ő az életéért küzdött és azzal is boldog lett volna, ha csak egyszer, csak egyszer újra egyedül lemehetne az utcára sétálni.
Aztán felnőttünk, gyerekeink lettek, s valljuk be, elfelejtettük Hoppárézimit, Zemlényi Zoltán, a naplóját, mindent.
Család, gyerekek, munka, rohanás és nem vettük észre, hogy közben ő továbbra is nekünk ír. Mert író lett, többkönyves író. Szinte teljesen felgyógyult. A beszéde nem tökéletes, a járása sem, de ahhoz képest, hogy „normális esetben” ott kellett volna meghalnia a Lenin körút és a November 7. tér sarkán, a hideg betonon, ez bagatell.
Aztán úgy alakult, hogy megint kinyomtatta a Hoppárézimit és kezdetben pesti aluljárókban, majd a Deák téren kezdte árulni a könyveit. Azok a fiatalok, akik egykoron könnyes szemmel olvasták minden sorát, már meg sem ismerték. Komoly emberek lettek, öltönyösök, kosztümösök, mobiltelefonnal, teleírt határidőnaplóval, sietősen.
Elrohantak mellette, a vasalódeszkából készített standja mellett, ő pedig talán nem is értette az egészet. Volt, hogy reggeltől estig kint állt s nem adott el egyetlen könyvet sem, majd hazament, lefeküdt aludni néhány órát, s másnap újra ott volt a placcon, hogy hátha.
Aztán csoda történt.
Itt, az Újságmúzeum oldalán írtam a kálváriájáról. Másnap hosszú sorok kígyóztak a vasalódeszkás standjánál. Visszaadtuk a hitét a gyerekkorunk hősének, akinek tegnap volt az ötvenedik születésnapja.
Ott volt a két nagy fia, az imádott kislánya, s ő boldogan fújta el az ötvenest formázó gyertyákat a tortán. S talán egy pillanatra eszébe jutott, hogy „normális esetben” neki meg kellett volna halnia 35 éve a Lenin körút és a November 7. tér sarkán, ahol a Trabantban anyagi kár keletkezett.
De nem tette. Mert élni akart és másokat is az életre tanítani.
Mindent köszönünk, Zoli! KISS forever!"

Újságmúzeum cikkje 2000-ből.