Fekete-fehér felvételi anyagok

Fényképészeti anyagok

Bevezetés

Tavasz táján történt, hogy a Pajtás gép kapcsán sok hozzászólásban taglalták, taglaltuk a fekete-fehér filmek különböző tulajdonságait. Akkor gondoltam arra, hogy a 30-40 éve ki nem dobott kazettákat, orsókat, fotópapír csomagolást lefényképezve egy részletes blogot írok a témáról. Erre most kerül sor...

Az első fényképezőgépemet 1958 körül kaptam, 10 évvel később pedig rátértem a házi negatív- és pozitív laborálásra is. Emellett a kapható fotós könyveket és folyóíratokat is beszereztem. Az alábbiakat tehát zömmel saját kútfőből írom le.
Amikor az első, fekete-fehér negatívanyagok rész összeállt, akkor terjedelmét látva úgy döntöttem, hogy a blogot három önálló részben írom meg: külön a színes filmeket, és külön a pozitív anyagokat, természetesen megteremtve köztük a számítógépes kapcsolatot.

Magyarországon a váci Forte gyár készített fényérzékeny anyagokat, de a 70-es évektől kezdve a keletnémet ipar termékei is elterjedtek. A Forte gyárról annyit érdemes megemlíteni, hogy eredetileg a Kodak leányvállalata volt, majd a II. vh. után több lépésben állami nagyvállalat lett, egyre növekvő termeléssel, amelynek felét exportálták a világ sok országába.

Negatív anyagok

A fényképezés üveglemezre öntött fényérzékeny emulziók használatával kezdődött, amit később a hasonló méretű síkfilmek követtek: ezeket a XX. sz. második felében már szinte kizárólag csak szakemberek használták. A tekecsfilmek (külföldi szóhasználattal rollfilmek) az amatőrök lehetőségeinek és céljainak megfeleltek: különféle méretben és érzékenységben készültek.

Talán időrendi és logikai sorrend szerint is először a fekete-fehér fényérzékeny emulziók színérzékenységéről kell szólni. Kezdetben az érzékenység csupán az ibolya-kék spektrumra terjedt ki, amit a fotókémia fejlődésével a teljes látható tartományra sikerült fokozatosan kiterjeszteni. Az 1960-as években még gyártották és elterjedten használták FORTECHROM néven az ortokromatikus filmeket, melyek a vörös szín kivételével a többire érzékenyek voltak; kidolgozásukra ezért a sötétvörös sötétkamra-szűrőt használtuk. A vörösre is érzékeny FORTEPAN nevű, ún. ortopankromatikus színérzékenyítésű felvételi anyagok kidolgozásánál a közvetett sötétzöld laborvilágítás volt ajánlott, de sokkal biztonságosabb volt a filmek befűzése teljes sötétségben, kellő gyakorlattal.

Gyakorlati szempontból fontosabb a filmek fényérzékenysége! Ennek ma is több féle - régebben még több - rendszere ismert. Európában nagyjából 1950-ig a Scheiner fok volt használatban, amelyet "hagyománytiszteletből" még sokáig használtak, így az alábbi Forte dobozokon látható legfeltűnőbb 27-es ill.30-as szám a Scheiner érzékenységre utal.

A II. világháború után Magyarországon a német szabványú DIN fok lett a fényérzékenységet meghatározó rendszer. Ezt a méréshez használt lépcsős szürke ék denzitásának megfelelő érték alapján Nx10/10, azaz pl. 17/10 DINo-ként adják meg, de a gyakorlatban egyszerűen csak 17 DIN-es filmről beszélünk. (Az, hogy a Scheiner fok éppen tízzel több, mint a DIN, nincs ezzel szoros összefüggésben!)
A Forte által gyártott tekercsfilmek (1960 körül) az alábbiak:
Fortepan 27              17 DIN     ortopánkromatikus   (35mm-es kisfilm is)
Fortepan super 30     19 DIN     ortopánkromatikus   (35mm-es kisfilm is)
Fortepan ultra 32       21 DIN     ortopánkromatikus   (35mm-es kisfilm is)
Fortepan rapid 34      24 DIN     ortopánkromatikus   (35mm-es kisfilm is)
Fortechrom 28           18 DIN     ortokromatikus
Fortechrom super 30  20 DIN     ortokromatikus
(Forrás: Lukácsovics Ferenc: Hazai negatívanyagok  Fotosorozat 22, 1959)

1965-től tudomásom szerint az ortokromatikus anyagok fokozatosan megszűntek, és a korábbi négy féle érzékenység is háromra redukálódott. (Mivel akkoriban a külön fénymérővel rendelkező amatőrök számánál csak a beépített fénymérős gépek száma volt kevesebb, az egy-két DIN eltérésnek nem is volt nagy gyakorlati jelentősége...)

Egy érdekesség: Ofotértben 1960-ban vásárolt keletnémet 17 DIN-es Dekopan film. Fentebb látható, hogy a tekercsfilm védőpapirján a 120 típusjel helyett B 2-8 van, a német film dobozán pedig B II  - 8 - 120:

Itt mutatom be a kisfilmes választékot is. A sötétkamra töltésű anyagok kartondobozai:

És ezek kazettái (a jobbszélsőnek a fedele hiányzik):

A témakörhöz tartozóan megemlítendő, hogy az 1970-es évekkel kezdődően a fényérzékenység jelölésére egyre jobban terjedt az ASA rendszer, amit a Forte gyár is megjelenített filmjei típusjelzésében:

Méretek és kiszerelés

4cm széles film

Személy szerint nem használtam, de ismertem ezt az anyagot. A jelzése 127 volt, és 8 db 4x6,5 vagy 12 db 4x4 vagy 16 db 3x4cm méretű felvételt lehetett készíteni rá, a fényképezőgéptől függően. 1945 előtt elterjedtek voltak az erre dolgozó gépek: szüleim fotói között jónéhány 4x4 cm-es kép is akadt, amit nem nagyítottak, hanem egyszerű kontaktmásolatot készítettek a negatívról. Érdekes lenne tudni, hogy a 70-es években vajon kik használták még, de tény, hogy az Ofotért 1979-es árjegyzékében benne van, három féle fényérzékenységben, 11 Ft/db áron.

6cm széles film

Általánosan elterjedt felvételi anyag. A jelzése 120 vagy 620 volt, és 8 db 6x9 vagy 12 db 6x6 vagy 16 db 4,5x6cm méretű felvételt lehetett készíteni rá, a fényképezőgéptől függően.
Szükségét érzem annak, hogy egy gondolat erejéig visszautaljak a bevezetőben említett "Pajtás film" problémájára. Az egyértelmű, hogy maga a gép 6x6-os volt, de most, az irodalmat tanulmányozva némiképp meglepődtem azon, hogy a 6 cm széles tekercsfilmet általában 6x9-es filmként emlegetik. Azt hiszem a magyarázatot is megtaláltam: ha a "kocka" hossza 9 cm, és 8 darab fér a filmre, akkor ebből adódik a filmszalag közelítő hossza centiméterben.

A 120-as és 620-as film csak az orsójában különbözött. Az előbbi sokkal elterjedtebb volt; "köznapilag" faorsósnak (is) nevezték. Eredetileg valóban fából készült a hengeres rész, amire a filmet feltekerték, de később teljesen fémlemezből, majd műanyagból gyártották. A 620 jelű filmet fémorsósnak nevezték. Mind az orsó, mind a két oldaltárcsa fémből készült és valamivel kisebb átmérőjű volt.

Az alábbi felvétel azt mutatja, hogy a 620 jelű film korábban B62 jelű volt (a 120 jelű pedig B2!):

A két fajta tekercsfilm a másikhoz tervezett géppel nem volt használható. A 120-as a 620-as gépbe nem fért bele, a 620-as orsó továbbító nyílásába viszont nem ment bele a 120-as gép "körme".

Létezett még (inkább) haladó amatőrök és komolyabb kamerák (pl. Pentacon six) számára a 220 jelű, dupla hosszúságú filmszalag is, amelyre 24 darab 6x6-os felvételt lehetett készíteni.

A filmeket háromféle képpen csomagolták: belföldi, kontinentális és tengerentúli szállításra. Sorrendben a filmtekercset piros pergamen-papirba, alumíniumfóliába illetve aluminium fiolába csomagolták, majd kartondobozba helyezték. A következő képen középen látható a tengerentúli export aluminium fiolája.

A tekercsfilmes gépeknél a filmet az egyes felvételek után kézzel kellett továbbítani. Ennek mértékét a védőpapiros hátoldalára három oszlopban nyomtatott számsor és a kamera képkapujának megfelelő helyen kialakított vörös betekintő ablaka biztosította. Amikor a filmek a vörös színre is érzékenyítve lettek, akkor a kis ablakot közvetlenül érő erős fény káros hatásának kivédésére ezt egyes gépeknél be lehetett zárni, és csak a továbbítás idejére nyitottuk ki.
Voltak olyan kamerák is, amelyeknél a képkapu cseréjével kétféle méretű - és darabszámú - felvételt lehetett készíteni, természetesen nem egyidejűleg.

A képen alul a 6x9-es méret számoszlopa látható, középen a 6x6-osé, míg felül a 6x4,5-esé. A szám előtti pontok felhívták a figyelmet arra, hogy hamarosan a következő felvételi pozícióba kerül a film. A kézi fimtovábbítás természetesen nem volt "kötelező", és csak néhány tekercsfilmes gépen volt olyan mechanikus megoldás, ami többé-kevésbé megakadályozta, hogy egy kockára többször is lehessen exponálni.

A választék bővítésére - avagy a KGST koncepcióknak megfelelően - az Ofotért üzletek nem csak Forte gyátmányú filmeket árusítottak.

35mm széles kisfilm

Eredetileg a német Leica gépekhez kifejlesztett felvételi anyag, amit az ötvenes évekig emiatt "Leica-film"-nek is neveztek. A filmtovábbítás a szalag két oldali perforálásával, ill. a gép körmös kerekeivel történt. Leggyakoribb képméret a 24x36 mm volt, melyből az 1,6m hosszú filmszalagra 36-37 képet lehetett készíteni. Voltak azonban 24x32 (pl. a MOM által gyártott magyar Mometta), 24x24 és 24x18 (ún. félkép méret) mm képkapujú fényképezőgépek is. A képméret speciális esete a magyar üzletekben is árusított szovjet Horizont nevű panorámagép, vagy a sztereo kamerák, de mindezek - és továbbiak -  ismertetésére itt nincs lehetőség.
Tudomásom szerint leginkább keletnémet fényképezőgépnél használtak rövidebb filmeket is, amelyre a képmérettől függően 12-20-24 felvételt lehetett készíteni: ezt "karát" kazettának, illetve SL (Schnell Lade) rendszernek nevezték, és elsősorban az ORWO cég gyártmányait lehetett kapni hozzájuk.

Az SL rövidítést gyakran a fényképezőgép neve is tartalmazta; a szovjet Szmenának is volt SL típusa. A továbbítási rendszer lényege az orsó nélküli kazetta, lényegében egy fénymentes, műanyagból vagy fémből készült ház. (Erről alább egy, az Agfánál Rapid néven futott kazettát és a dobozát tudom bemutatni.) Az egyik kazettából a másikba ment a film, amit így visszatekerni sem kellett; a film elején és végén adódott a néhány centiméteres befűzési veszteség.

A kisfilmek kiszerelése szintén elég változatos volt. A 20 DIN-es film három féle doboza az alábbi képen látható:

Legolcsóbb a sötétkamra töltés (jelzése 135- "a készíthető felvételek száma", pl. 135-36), amikor a filmet saját, sokszor használható kazettájába maga az amatőr fűzte be sötétben, de az Ofotért üzletekben az eladó is megtette ugyanezt díjmentesen (1979-ben már 2 forintot kellett fizetni érte), egy kb. 30x30 cm-es, fénymentes szekrényke segítségével az eladótérben. (Aki esetleg nem tudja elképzelni: a dobozba két oldalról mindkét kézzel be lehetett nyúlni).
Kevesen ismerték és használták a napfénytöltésű kisfilmet. Ez normál orsóra tekert 1,6m hosszú filmszalag, amelynek a legelején egy rövid védőpapir védte a fénytől a filmet a kazettába tevés idején. Használatához szintén saját kazettára volt szükség, amelybe nappali világosságban lehetett a negatívot betölteni. A tekercset rögzítő ragasztószalag feltépése után annyira kellett lecsavarni, hogy a film eleje megjelenjen, belecsúsztatni a kazettába, fedelét lecsukni, majd a védőpapirt kihúzni.
Legkényelmesebb megoldás a kazettás kiszerelés, a jele 635-36 volt.

További lehetőség volt az ORWO filmeknél a három tekercses kiszerelés, ami már kimondottan sötétkamrát igénylő kazettatöltési munkával járt.

Itt a filmeknek megvolt a mindkét oldali szabványos végkiképzése a kazetta- illetve géporsónak megfelelően, ahogy a doboz tetején ábrázolva is van. Az is látható, hogy a 3 tekercs film ára 1973-ban 46 forint volt.

Természetesen az ORWO kisfilmeket is lehetett kazettás kiszerelésben vásárolni a fenti három fényérzékenységben:

Teljesen szabad kezet adott a haladóbb amatőröknek a méteres kiszerelés. Ez 5, 10, 17, de speciális felhasználás céljára akár 50 és 100 méter hosszúságú filmszalagot jelentett.

Itt most nem szólok a '60-as években egyre jobban terjedő keskenyfilmezés nyersanyagáról sem, de megemlítem a Reprofort és Dia negatívtípust, ami 35 mm széles, szabványos perforációjú anyag, és az én időmben 5 méteres hosszban, sötétkamrában tölthető kiszerelésben árusították. Érzékenysége mindössze 6/10 DIN volt, de nagy gamma-értéke és feloldó képessége miatt speciális esetekre mondhatni nélkülözhetetlen.

Kisfilm kazetták

A fototechnika és -kémia fejlődésével egyre nagyobb teret nyertek a kisfilmes fényképezőgépek. Legtöbbjük olyan szerkezetű volt, hogy egy fénymentes kazettában nappali világításnál behelyezték a filmet a gépbe, ami a másik oldalon egy sima orsóra csévélődött. Az összes kocka leexponálása után a negatívot vissza kellett tekerni a kazettába, és így ismét világosban lehetett kivenni a kamerából. Néhány gépnél kazettából kazettába (is) lehetett továbbítani: ilyenkor visszatekerni nem kellett, de az utolsó két felvétel a kivételnél fényt kapott, mivel a film vége az eredeti orsón rögzítve volt.
Itt át is térek arra, hogy a kazetták mérete "világszabvány" volt, így a vásárolt negatív - elméletileg - egyformán használható volt japán, szovjet vagy éppen magyar kamerákban is. A gyakorlatban alapvetően kétféle kivitel fordult elő.

A Forte kazetták háza az Agfa mintájára vékony fémlemezből készült. Az egyik oldali fedél a film ki-be helyezéséhez lepattintható: ez előny és hátrány is volt egyben: ha pontosan lett rárakva, akkor nem nyílt ki semmilyen véletlen erőhatásra, de levételéhez "erős köröm" szükségeltetett. A film műanyag orsóra tekeredett és a "végnyelve" lyukas volt, amit az orsó speciális alakú bütykébe kellett beakasztani.

Az ORWO kazetták műanyagból készültek. A bajonettzáras kazettafedél precízen illeszkedett a házhoz, könnyen nyitható volt. A gyári betöltéskor a típusjelző szalag rögzítette a fedelet, ami az első kinyitás után természetesen már "nem működött". Az orsója is jobb volt, ugyanis egy rugós kis fémlap úgy fogta meg a filmvéget, hogy csak betolni lehetett; ha az ember nem figyelt fényképezéskor, hogy a film végére ért, akkor az eröltetett továbbítás miatt inkább a perforáció szakadt ki, mint a film az orsóból, de ez általában nem okozott további bonyodalmat.

A kisfilmek későbbi változatai

A Forte gyár folyamatosan fejlesztette berendezéseit, gyártási technológiáját és gyártmányait. Az alábbiakban bemutatok erről is két képet.
Maximális, 400 ASA (27 DIN) fényérzékenységű negatív 1985-ből:

A fototechnika az automatizálás irányába fejlődött, aminek egyik lépése, hogy a kamera felismerje a betöltött filmet. Ez volt a DX rendszer, aminél a kazettatesten kialakított mintázat hordozta a szükséges információt. Ez a második képen, a kazettatest jobb oldalán részben látható: az ezüst színű felület volt a fémes, elektromosan vezető, míg a fekete a szigetelő. A kódolás a film hosszát, érzékenységét és az expozíciótűrést adta meg a megfelelően "okos" fényképezőgép elektronikája számára.

A fekete-fehér filmek és előhívásuk árai

Ma, 2009-ben nem érdektelen felsorolni a fenti árakat, amelyek az 1971-ben kiadott Ofotért árjegyzékből származnak. Bár a különbség nem jelentős, zárójelben feltüntettem a nyolc évvel későbbi adatokat is.

Forte tekercsfilm    120 és 620    10,20 Ft  (12,50 Ft, 23 DIN-es 14,30 Ft)
Forte tekercsfilm    127    9,90 Ft  (11,- Ft)
ORWO tekercsfilm    120    12,50 Ft  (azonos)
ORWO tekercsfilm    220    125,- Ft/ 5 tekercs  (azonos)

Forte kisfilm    sötétkamrat.  13,20Ft  (13,40 Ft)
Forte kisfilm    napfényt.  15,50Ft  (17,10 Ft)
Forte kisfilm    kazettat.  21,30Ft  (22,- Ft)
Forte kisfilm    karátkaz.  4,80Ft   (5,40 Ft)
ORWO kisfilm    kazettat.  25,-Ft  (azonos)
ORWO kisfilm    sötétkamrat.  46,-Ft/3 db  (azonos)
ORWO kisfilm    karátkaz.  12,50 Ft  (azonos)

Forte diapoz. kisfilm   5m  19,80 Ft  (35,40 Ft)
Forte repro. kisfilm   5m  21,30 Ft   (33,30 Ft)
Forte kisfilm   17m  120,- Ft*   (113,- Ft)

Tekercsfilm előhívás 127, 120, 620    4,- Ft  (azonos)
Tekercsfilm előhívás 220    8,- Ft  (azonos)
Kisfilm előhívás     5,- Ft  (azonos)

*Lehetséges, hogy nyomdahiba, mivel a '72 júliusi dobozon világosan olvasható a 100 forintos ár.

Színes felvételi anyagok
Fotopapirok