Kisdobos emléklap

Kisdobosnak meg úttörőnek kötelező volt lenni, ott meg is állt volna a mozgalmi karrierem, de a seregben egyszerűen beírtak KISZ tagnak, leírtam egy novellában a kommunista múltamat, ha érdekel valakit.

A mozgalomban

A nyolcadikat valamivel a kettes átlag felett teljesítettem, szinte mindenből kettessel, még magaviseletből is. Énekből és tornából álltam legközelebb a jeleshez, az hármas volt. Így szó sem lehetett arról, hogy úttörőből KISZ-essé avanzsáljak. Úttörőnek lenni amúgy kötelező volt.

Nem volt egy kiemelkedően stréber társaság a 8/B fiúrészlege, a KISZ titkárunknak például hármas volt a magaviselete, mint egyik legtisztelettudóbb, legfegyelmezettebb srácnak az osztályból. Tanár lett belőle később, évek múlva tanította a fiamat. Úgy rémlik így a távolból, hogy ballagás után, mikor röhögcsélve kiléptünk a nagybetűs életbe, villámgyorsan becsukatták a pedellussal az ajtót, nehogy valamelyikünk esetleg visszaforduljon.

Ezután sokáig nem voltam mozgalmár, egészen a katonaságig, kivéve persze a május elsejei sör-virslis felvonulásokat. A seregben olajozottan ment ez is, egyszerűen beírtak a század alapszervezetébe, ott nem volt szokás megkérdezni, hogy a tisztelt határőr elvtárs elvtárs-e, vagy nem elvtárs – elvtárs lett. Kész. Így ment minden, például az önkéntes véradás is.

- Második század vigyázz! Irány az önkéntes véradóhely, in-dulj!

Páran elájultak a szurkálás közben, őket kilökték a hátsó ajtón mint selejtet, kókadozzanak kicsit a füvön, aztán a heverészés után körletszemle.

Hát így értem KISZ taggá. Igazándiból semmivel sem járt, ugyanúgy kuss volt mindenkinek, mintha nem lettünk volna KISZ tagok, beleértve az ügybuzgó, lótifuti KISZ titkárunkat. Neki is kuss volt.

Két hosszú, harcos év után aztán újra kiléptem a nagybetűs életbe, illetve Isten tudja hová, csak foltokban emlékszem a következő órákra, úgy berúgtam örömömben. Kijózanodás, és újabb berúgás után jelentkeztem a munkahelyemen, hogy akkor most megkomolyodva, megemberesedve folytatnám a szakmai karriert. Illetve egyúttal felballagtam a párttitkárhoz is az emeletre, elmondtam, hogy időközben KISZ taggá értem, és mint illik, erősíteném mozgalmi munkámmal a Postaműszak KISZ szervezetét.

- Aha, remek, ismeri ugye a lófogú Juditot? Ő most a KISZ titkár, vigye hozzá a könyvét. És azt kérem, hogy ne dobálják szerte-széjjel az üres üvegeket a klubban, mert mindig olyan, mint egy istálló! Pista bá’ joggal neheztelt a rendetlenség miatt, nála rend volt. Ő az üres üvegeket szépen felhordta a Posta padlására, ott álltak egy sarokban, katonás rendben, jobb sorsukra várván.

A lófogú Juditot - új szerzemény lévén a központos lányok között -, csak futólag ismertem, mindenesetre beírt valami füzetbe, mondtam neki, hogy önkéntes véradó is lennék újabban. Nem baj mondta, a lényeg, hogy új emberként a péntek délután 4-kor kezdődő KISZ taggyűlésre én hozom a lámpást. Azaz a literes, fekete címkés cseresznyepálinkát. Azt aztán péntek délután 4 környékén Lenin és Engels elvtársak képe alatt aránylag gyorsan megiszogattuk, beszélgettünk keveset, és azzal a mozgalmi életnek egy hétre vége is szakadt. Ez ment hetenként, a sereggel összevetve sokkal-sokkal szerethetőbb volt így a KISZ élet. A cseresznyepálinka is szépen fogyott, azért cseresznye, mert a lófogú Judit arra esküdött.

Én igyekeztem egy slukkra lehúzni, elbúcsúzni, akadt fontosabb dolgom is. Utána az udvaron mutattam magam, lemostam a Barkast, feltöltöttem a hibaelhárításhoz szükséges anyagkészletet, igyekeztem nem imbolyogni közben cseresznyepálinkailag, sőt nagyon is délcegen. Ahogy egy olyan hibaelhárítóhoz illik, akit a központos csajok a függönyön keresztül skubiznak. Legeslegfőként a csipkelődő természetű Mari miatt tettem-vettem, akit kinéztem magamnak, és akit pár mozgalommal fűszerezett péntek délutánt követően sikerült leterelgetni anyám távollétében az édes otthonba. Aztán még párszor, de idővel elváltak útjaink. Ő kibékült az örök nagy szerelmével, akivel azért vesztek össze, mert – Isten tudja miért – sehogyan sem akart lefeküdni vele. Én meg hamarosan belebotlottam egy barna kebelcsodába, akivel azonmód rettenetesen egymásba szerettünk.

Nemsokára egy távolabbi, vihar sújtotta területre helyeztek át ideiglenes segítségként, elmúlt pár hét, mire visszakerültem. Péntek délutánra esett az is, és ahogy beálltam az udvarra, ott beszélgetett Pista bá', a párttitkár. Illedelmesen rákérdeztem.

- Pista bácsi, nem tudja, lesz ma KISZ gyűlés?

- Nem lesz.

- Elmarad?

- Nincs már KISZ alapszervezet, megszüntettem. Az nem megy a végtelenségig, hogy mozgalmi életet mímelünk és cseresznyét iszunk. Pláne nem, hogy az üvegek mindig szanaszét vannak dobálva.

- Akkor most mi lesz?

- Szombat.

Ezzel aztán véget is ért a mozgalmi életem. A kis piros tagkönyv viszont megvan még szép emlékként, igaz a fénykép már nincs benne. Az a Marinak sehogy sem tetszett, ezért kitépte egy izzadt együttlét után, és berajzolta helyette a képem piros golyóstollal.

Hát hasonlít is, meg nem is.